A színház és én…

A kultúrköz rovatunk úgy gondolta, ideje bevonni a vérkeringésünkbe a kultúra azon képviselőit, akik „tollából” többször kerül „papírra” szerintünk mindenki számára érdekes, tanulságos, de leginkább szórakoztató írás. Kezdjük most Évával.

A színház varázsa sokak számára nem elérhető, amíg nem lép be a szentélybe. E bevezető írója több alkalommal is lehetőséget kapott egy-egy előadás megtekintésére és mindig akkor csapódott le újra és újra, nincs élet kultúra és színház nélkül.

Éva G. Nagy 

Gyermekkoromban tanító szerettem volna lenni, és titokban színész.
Mindig is izgatott a színházak világa, a színészek felkészülése, az (olvasó)próbák titokzatossága.
Talán 12 éves lehettem, amikor először debütáltam színészként a kunmadarasi művelődési ház színpadán. A Holle anyó című darabban egy viharban mozgó fát alakítottam. A többi szerepet nem tudom ki játszotta. Aztán volt valami Tátika nevezetű helyi tehetségkutató…itt a Rapülők Nem adom fel! slágerében táncoltam a saját magunk által készített koreográfiában. Emlékszem a szereplőkre. Neveket nem írok, aki magára ismer, biztosan jót röhög. Később, talán hetedikben a Ki mit tud?- on is felléptünk a Tanár úr, kérem-mel. Itt részleteket adtunk elő a műből és svéd gyerekverseket is szavaltunk. Többek között ezt is. Ez nagyon megérintett, a mai napig tudom kívülről. Szoktam idézni, és akkor azt gondolják többen, hogy megbolondultam. Íme a mű:

Daniel,
aki az osztályunkba jár,
a vacsorát Sóderpartinak hívja.
„Sódert esztek vacsorára?”
kérdeztem egyszer
(mert szerintem ez a
Sóderparti
olyan lükén hangzik).
„Frászt” mondta Daniel,
„húst eszünk,
és mindenki nyomhatja a sódert,
és senki se mondja,
hogy fogd be a szád,
és mindig kipakolhatod,
ami a szívedet nyomja”
mondta Daniel és nevetett.

Mégiscsak lükén hangzik, hogy Sóderparti.
De Ami a Szívedet Nyomja, az már igen!
Nálunk csak olyan közönséges
Vacsora van.

Szerintem ez egy  tökéletes vers és/vagy egy tökéletes fordítás. Köszönet érte Tótfalusi Istvánnak.

Igazi színházban Szolnokon a Szigligeti Színházban jártam először. Hetedikes lehettem. Busszal mentünk. A száz év magányt néztem Törőcsik Marival a főszerepben. (1990-1993 volt a Szigligeti Színház tagja) Semmit nem értettem a darabból, de elvarázsolt a légkör, a színház, az illatok, a fények, a színészek, a közönség. Mindent annyira szépnek láttam. Annyira másképp éreztem ott magam. Ott benn. A színházban. A lelkemig hatott.

Középiskolai tanulmányaimat Szolnokon végeztem. Kollégiumi bentlakás. 149 lány és én. Öt éven keresztül. Csak a szépre emlékezem. Az első évben kérdezte  a kollégiumi igazgatóasszony, hogy kinek lenne kedve diákmunkát vállalni a színházban, természetesen az elsők között jelentkeztem. Annyira biztos voltam magamban, álommelónak tűnt, még ingyen is elvállaltam volna. Ruhatáros, ajtónyitogató, közönséget útbaigazató, jegynézegető. Mikor hova osztottak be. Mindent elvállaltam, amit lehetett. Talán nem is fizettek érte, de beülhettünk megnézni az előadásokat. És időnként vihettünk még egy embert. Nekem ez volt a MÁMOR, még akkor is ha csak  a lépcsőn volt hely. Olykor beszélgettem színészekkel. Utána napokig ezt meséltem mindenkinek akivel találkoztam. Itt néztem meg  először a Hair-t, életem egyik legjobb színházi előadása volt. Azt hittem. Akkor.

Aztán Budapestre kerültem. Nem jártam színházba az első két évben. 2003-ban a Tháliában megnéztem  Shopping and Fucking című darabot. (Főbb szerepekben: Alföldi Róbert, Balázsovits Edit, Almássy Éva) Itt szembesültem  először valami rendhagyóval, valami formabontóval, valami megdöbbentővel, valami egészen különlegessel. (Provokatív a cím, a színdarab is az. Botrány, világhír, zajos siker övezi az előadásokat és nem csak azért, mert a színdarab a testről, a drogról, a szexről, a bűnről leleplező nyíltsággal beszél, de szenvedélyek és érzékek vad zűrzavarába is bevezeti a nézőt.- írta róla a Port.hu)
Nem tudtam felfogni, hogy színházat így is lehet csinálni. Tetszett. Sírva, röhögve tapsoltam vörösre a tenyeremet a végén. 

A 17. századi spanyol szerző Lope de Vega szerint a színházhoz nem kell más, mint „három deszka, két színész és egy közös szenvedély”. És valóban. Ott és akkor tényleg azt éreztem. Egyszerű díszlet, tulajdonképpen semmi. A színészek kemény munkája lenyűgözően tükrözte, hogy milyen jó lehet együtt és egymásra figyelve játszani a színpadon.

Majd egy  bevásárlóközpontban kezdtem el  dolgozni Budán. Újságot, cigarettát és lottót árultam. Ekkor rengeteg színművésszel, zenésszel találkoztam. Annyira szerettem őket. Más volt az illatuk. Olyan púder, olyan finom, olyan tiszta. És mindig olyan szépen beszéltek. Én meg irigy voltam rájuk, de közben rohadtul büszke magamra. Idővel bérletet kaptam  a József Attila Színház színészétől. Ha volt kedvem elmentem. Mindig volt. Ott is rengeteg előadást láttam…bár egyet sem tudok felidézni. De egyre emlékszem. Eljöttem az első felvonás után. Nézhetetlen volt. De a színház maga tökéletes eufóriába sodort. A szőnyegek, az illatok, a tisztaság.

Akkoriban történt, hogy az egyik híres mesterfodrász megkért egy átlagos szerda estén, hogy másnap reggel fél 6-ra jelenjek meg a szalonjában, mert engem vinne be a csütörtöki Átváltoztatjuk!- ba a Reggeli-be. (A 2000-es évek első évtizedében az ország legsikeresebb szórakoztató reggeli műsora  volt az RTL Klub-on) Mire válaszoltam volna, hogy nem tudok menni, mert dolgozom, akkor széles mosollyal vágott bele a szavamba:
– Nyugi! Nem dolgozol, megbeszéltem a főnököddel.
Azon az átlagosnak induló szerdán szinte semmit nem aludtam. Annyira izgultam. Stúdió, fények, öltözők, púderillat, akkori sztárok és én.  Beszélgettem  a műsorvezetőkkel élő adásban. Nevettünk. Apukám pedig 200 km-rel távolabb nézte a televízióban a kislányát. Sőt rögzítette is VHS (videó) kazettára. Később véletlenül felvettem rá a MTV akkori slágereit, és szerintem már az RTL Klub archívumából is törlődött az adás. Abban a félévben még kétszer voltam a Reggeli stúdiójában. Egyszer a kolléganőmet kísértem be a megszépítjük-showba, másodjára ismét én voltam az előtte-utána modell. Elképesztően menőnek éreztem magam.

Az élet ment tovább és én is kiléptem a budai pláza miliőjéből. Nem volt már bérletem. De valahogyan egy-egy színészbe mindig belebotlottam. Ilyenkor mindig irigy voltam és rettenetesen büszke. Mindenkinek elmeséltem, hogy éppen mikor melyik színésszel beszélgettem. Évente talán egyszer jártam már csak színházba.

Más lett a fontos.

2012-ben kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot életem legnagyobb szerepére. Anya lettem. Színpad nélkül, közönség nélkül, babaillattal és egy gyönyörű kislánnyal.
Színházba nem jártam.

Aztán jött újra a Sors. Kilenc éve nagyon sok zenészt sodort az utamba. Az egyiket elég közel tolta. A (M)Ámor szele újra megcsapott.
Ismét elvarázsolt  a színpad, a backstage, az öltözők, a próbák, a fények, a hangerő és koncertek világa. Itt sosem volt púderillat, de ettől is boldog voltam. A legboldogabb.

Színészekkel ekkor is találkoztam. Van akivel szinte baráti lett a kapcsolatom. Ágens-fanatikus lettem. Ő számomra az őserő, az élet és a nagybetűs Nő. A plátói  példakép. A színésznő, a rendező. A megtestesült púderillat.  Ismerem őt a magánéletben is. Ott is ugyanolyan vagány, megállíthatatlan és erős, mint a színpadon. Van, aki szerelemre születik, van, aki meg a színpadra. Minden előadására elmegyek. Van amelyikre kétszer, de akár háromszor is.

Nézzétek meg a Pinceszínház műsorát,  válogassatok és csodálkozzunk együtt! Vagy menjetek Bikalra! Apropó egyszer eltölthettem ott egy hetet, ahol reggeltől estig ment a Kinizsi próba, amit ő rendezett és én mindegyiket végigülhettem. Ott nem púderillat, hanem istálLÓszag volt és nagyon meleg.  Örök hálával tartozom neki, hiszen akkor és ott én voltam a  legboldogabb ember  a világon.

A gyermekem két  éve színitanodába jár Pintér Szilvia (a Nemzeti Színház drámapedagógusa) vezetésével. A Zenész két éve az egyik szabadtéri színház alkalmazottja lett.
Két év alatt rengeteg színházi előadást láttam. Bejutottam a Nemzeti Színház színészbüféjébe is. Ott is elvarázsolt minden. A pompa, a fények, a kilátás és a  szőnyegek. Még mindig irigykedem, de továbbra is rettenetesen büszke vagyok.
A Nemzetiben biztosan megnézek évente 3-4 darabot, időnként belesek a Karinthy, a Pesti Magyar, és a Centrál Színházba is. És tavasztól őszig  minden előadásra beülhetek a  Majorba.Többnyire  meg is teszem. A rekordom öt színjáték egy hét alatt. Itt már találkoztam nagyon híres és alig ismert színészekkel, rendezőkkel, művészekkel is.
Mindegyiket szeretem és ha ráadásul szóba is elegyednek velem, akkor én vagyok a világ legboldogabb embere. Itt mindenki púderszagú, finomillatú és tiszta. Jó emberek egytől-egyig. Vettem már részt előadás utáni fogadáson. Hallottam elégedett rendezők pohárköszöntőjét, elégedetlenkedőkét sosem. A műsor után mindenki boldog. A színész, a rendező, a súgó, a sminkes. Mindenki.

A gyermekem szerepel a Valahol Európában és a Fame! – a hírnév ára című musicalekben. Természetesen az összes előadásán ott vagyok és nem vagyok irigy…de a legeslegbüszkébb. És mindenkinek elmesélem.
Amikor tavaly  vidékre (160 km-re Budapestől) vittük a gyerekeket fellépni, akkor odajött hozzám egy velem szinte egykorú ismerős hölgy, hogy ő még sosem volt színházban és mennyire hálás, hogy láthatta a darabot.  Elsírtam magam. Hiszen színház nélkül nem lehet élni. Ekkor értettem meg, hogy mekkora kincset adott nekem a Sors.
„Színház mindig is lesz. Még ha valami okból a Jóisten nem akarná, akkor is. Mindig lesz két ember, aki összeáll, és elmond egy viccet. Ha a fene fenét eszik is, akkor is lesz mindig a világban valahol egy Hacsek és egy Sajó. Két bohóc mindig összejön valahol. Mert minden emberben benne van a színház, a színészet: a szomorúság meg a vidámság. Amik nem nagyon különböznek egymástól” – mondta egy születésnapi beszélgetésben a tegnap elhunyt Benedek Miklós.

Múlt hét szombaton Szilvi [a tanodavezető] megkért, hogy a tanuljam meg Mabel mamájának szerepét (Fame!), mert lehet be kell ugranom a következő előadásokon. Azonnal igent mondtam. A próbákon már én is ott leszek  És nekem is púderillatom lesz. És talán rám is irigy lesz valaki. De abban biztos vagyok, hogy a gyermekem lesz a legeslegbüszkébb rám.