Ma avatták és szentelték fel a Farkasréti temetőben Benkő Laci síremlékét – Balogh József megemlékezése

Megosztom

Ma avatták és szentelték fel a Farkasréti temetőben Benkő Laci síremlékét. Ez alkalommal elmondott beszédemet osztom meg többek kérésére. A fotókat köszönöm Benkő Laci „Kisbenkőnek”. Benkő László az az ember, akit senkinek nem kell bemutatni.

Benkő László az az ember, akivel majd mindenkinek van valamilyen személyes története. Benkő László az az ember, aki mindannyiunk számára a „mi Lacink”.

A díjak, tisztségek, kitüntetések, tagságok, címek, melyek köré egy ilyen alkalomkor, mint ez a mostani, beszédet építenek, Benkő László esetében magasra ívelő pályát rajzolhatnak meg. Én mégis néhány személyes emléket felidézve szeretnék a kitüntetések-címek-tisztségek mögötti ember portréján pár ecsetvonást elhelyezni.

Első és utolsó találkozásom Lacival….1979 tavaszán egy vasárnapi napon, az akkor még csak álmainkban formálódó Omega Fan Club egyszemélyes küldöttségeként felültem Pécsett a Budapestre induló autóbuszra. Benkő Lászlóhoz indultam, mert a pécsi ORI irodában az ő címét sikerült megkapnunk. Budapest, Rákóczi út 80. Fogalmam sem volt, merre van ez a cím, de elindultam. Abban az időben az Omega többet volt külföldön és stúdióban, mint idehaza.

Esélyem, mint az árnyéknak délben, hogy elcsípem az Istent. Igen, az Istent, hiszen akkor nekünk az Omega tagok szó szerint istenek voltak. Addig a nevezetes napig csak színpadon láttam őket. Előbukkantak a sötétből-füstből, „leszálltak hozzánk” egy ismeretlen térből, majd visszaszálltak. Mi pedig két koncert között vártuk a következő csodát, a következő koncertet. Zsenge ifjú voltam, naiv, nem is gondolkodtam azon, mi lesz, ha nem találkozom az Istennel, de azon se, hogy mi lesz, ha találkozom vele. Egyszerűen csak mentem, hisz eljött annak az ideje, hogy elinduljak az úton, amiről akkor még nem tudtam, hogy az Utam is lesz.

Ahogy beléptem a Rákóczi út 80 kapuján, az idő tájt nem zárták még kulcsra a kapukat, mintha dimenziót váltottam volna. A lépcsőház egyetlen freskó volt megszámlálhatatlan üzenettel, rajzzal, vallomással. Egy számomra addig elképzelhetetlen graffiti-cunami, Omega jelekkel, idézetekkel, és mind az Omega iránti rajongásról, szeretetről, Benkő Lászlóról szólt. Beleszédültem a váratlan látványba, és mire felértem a legfelső szintre, szó szerint kába voltam az érzéstől, a tudattól, hogy hová is érkeztem. A gang szegletében az ajtón a tábla: Benkő László.

  Kovács Gergő szívesen látná a Dunát a körúton

Az esélytelenek nyugalmával és a négy emelet tudatmódosító élményével nyomtam meg a csengőt, lesz, ami lesz. Nem voltak előre bekészített kész mondataim, így amikor nyílt az ajtó, és ott állt előttem teljes hús-vér valóságában Benkő László, első meglepetésemben azt se tudtam, mit tegyek. Elrohanjak, térdre boruljak, érintsem meg óvatosan, hogy kiderüljön, nem csak káprázat, amit látok? És mielőtt megszólaltam volna, maga az Isten szólt hozzám: „Szia! Miben segíthetek?” Persze, látszott rajtam, hogy nem a postás vagyok, és hogy ez a pillanat, amibe megérkeztünk, Ő meg én, nem egy hétköznapi pillanat volt, legalábbis az én számomra. Csak annyit mondtam, hogy Pécsről jöttem, és néhányunk nevében egy közös kérésünket szeretném közvetíteni. Betessékelt.

Leültetett a hallban és beszélgetni kezdtünk. Vasárnap délidőben. Ha akkor annyi eszem lett volna, mint ma, el sem indultam volna. És még nincs vége, volt merszem előadni, hogy mi Pécsről öten srácok szeretnénk végigmenni a turnén, ott lenni minden koncerten, és ha lehet, akkor beállnánk segítő technikus féléknek. Ez volt a kérés és egyben az ajánlat, amit a küldöttségben vittem magammal. Ha akkor annyi eszem lett volna, mint ma, ilyen kérést ki sem ejtettem volna a számon. Nem tudtam én akkor felmérni, hogy akihez mentem megérzett-e valamit, vagy egyszerűen csak olyan jó kedve volt, vagy már akkor annyira nagy szíve volt, de elhinni is csak hazafelé a buszon hittem el és fogtam fel a csodát, hogy kérésünkre a válasz a világ legtermészetesebb módján kimondott „persze” volt. „Persze, lehet. Miért ne? Az első koncerten keressétek Nemes Lászlót és mondjátok, hogy velem megbeszéltétek. De legyetek ott délben, mert ha már bepakoltak, esélyetek se lesz.”

Ez volt első találkozásom, ami az Istennel kezdődött, és percekkel rá az Emberrel végződött. Elveszítettem ezen a találkozón egy Istent, akit addig megközelíthetetlennek gondoltam, és találtam egy Embert, aki megközelíthető, aki alig tűnt másnak, mint közülünk valónak. Leszámítva, hogy sokaknak ő továbbra is Isten maradt. Nekem attól a naptól Laci.

  Ünnepeljünk együtt fenntarthatóan az adventi időszakban a Klauzál téri Vásárcsarnokban!

E jeles naptól a kapcsolatunk találkozásról találkozásra megerősödött, rendszeressé vált, barátok lettünk. Megszámlálhatatlan sztori, élmény született ebben a barátságban, amiből az első találkozás után az utolsó találkozásunkra emlékeznék most vissza. 2020 őszén, a hosszas kórházi kezelés után otthon lábadozott Laci, amikor meglátogattam.

Zsuzsával szerveztük meg a látogatást, „Gyere Józsi, sétáltasd meg Lacit, jót tesz neki, és kell is a segítség.” Már nagyon vártam, hogy ne csak a kórházi hírek felől halljak róla.Csupa allegória volt ez a két találkozás. Az első találkozásunk tavaszra, a kinyílás időszakára esett, míg az utolsó őszre, a lombhullás idejére. A lépcsőház a Horváth-kertben ha nem is rajongói graffitik révén, de a falakon a képek, emlékek, ereklyék itt is arról árulkodnak, hogy ez itt Benkő Laci otthona. Lacit idéző kis kiállítás fogadja az érkezőt. A lakás itt is a gang sarkában nyílik, és Zsuzsa itt is ugyanaz a ház melegét adó asszony, mint évtizedekkel előtte. 1979-hez képest 2020-ra nagyot fordult a világ.

Minden, és benne mi magunk is mások lettünk 2020-ra egyfelől, és mégis ugyanazok maradtunk másfelől. Olyan érzés a változások ellenére is az időtlenségnek ez a megtapasztalása, mint amikor egymásra helyezünk egy kört és egy négyzetet, a kettő mégis tökéletesen fedi egymást. Amikor „A”-ból indulva nem „B”-be, hanem ugyanoda, „A”-ba érkezünk. Így sétáltunk a parkban és beszélgettünk. Témáink sorában legalább annyi szó esett jövőről, mint múltról.

Tervei voltak még Lacinak, ugyanakkor egyfajta összegzés is benne volt ebben a találkozásban. Viszonylag keveset beszélt magáról, az egészségi állapotáról, ez ügyben szinte csak a kötelező köröket futottuk meg. Sokkal inkább vallott minden mondata arról, hogy Ő pont az az EMBER, így csupa nagy betűvel, akinek mindenki ismeri őt. Még elesettségében is mások felé fordította figyelmét-érdeklődését, még segítségre szorultságában is azon jártak a gondolatai, hol miben segíthet, mit tehet még ő, milyen feladatok várnak még rá. Ez után a beszélgetés után értettem meg, hogy nem véletlenül láttuk mi őt Istennek. Ésszel persze tudjuk, hogy ember volt Ő, azon kevesek egyike, akinek sikerült az Arany János-i útravaló szellemében beteljesítenie földi létét:

„Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, Ember lenni mindég, minden körülményben.”

(Arany János: Domokos napra)

Laci, Te ez voltál és maradsz is számunkra!

  Ünnepeljünk együtt fenntarthatóan az adventi időszakban a Klauzál téri Vásárcsarnokban!

Megosztom