Üzenet

Enyedi Ildikó  a Színház és FIlmművészeti Egyetem tanára búcsúzik végzős diákjaitól.
Enyedi Ildikó (Budapest, 1955. november 15. –) Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, érdemes művész. 2017. február 18-án az általa által rendezett Testről és lélekről című film elnyerte a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál fődíját, az Arany Medvét, illetve Oscar-díjra is jelölték a legjobb idegen nyelvű film kategóriában.



Kedves diplomázó diákjaim!
Augusztus 28-án felmondtam a Színház és FIlmművészeti Egyetemen. Azóta fogalmazom nektek ezt a levelet. Elsősorban nektek tartozom magyarázattal. Szerettem volna folytatni veletek mesterszakon a kezdeteknél felépített, öt éves ívet. Sok örömmel tevezgettük osztályvezető társammal, Gigor Attilával, mi férjen majd bele abba a két évbe. Ezt a mesterszakos osztályt már nem áll módomban elindítani.
Nem tudom, mit tennék, ha első vagy másodévesek lennétek – valószínűleg lehajtanám a fejem és maradnék, amíg végeztek. De nem biztos, hogy menne – az ember az egész személyes hitelességével tanít. Mindenesetre, tisztelem és megértem minden kollégámat, aki, hátrasorolva az önérzetét, marad a diákjaival.
Őszintén szólva, ez a harmadik levél, amit írok nektek. Érett egy ideje bennem ez a döntés, de újabb és újabb haladékot adtam, bolond módon reméltem, hogy a józan ész és az egyetemi hagyományok tisztelete mégis nyom a latba és megmarad az egyetemi autonómia, ami nem véletlenül záloga több száz éve a szabad tudományos és művészi alkotásnak, fejlődésnek.
Nem volt jó az elmúlt években folyamatosan érzékelni, hogy ellenszélben dolgozunk, hogy ezen az elvonásokkal mesterségesen csontig éheztetett egyetemen a sok energiával elkészített fejlesztési tervek zöme fiókban marad, ami pedig megvalósul, azt hatalmas energiákkal, szakmai szívességekkel tudjuk fenntartani. Nem volt jó érezni, hogy egyfajta büntetésben vagyunk.
Riasztó volt a bő egy éve kezdődött és szisztematikusan fokozódó rágalom és szidalom hadjáratot átélni, a közös munkánk, teljesítményünk eredményét látatlanban becsmérlő, lesajnáló, semmibe vevő tendenciózus, objektív véleménynek álcázott kirohanásokat hallani, olvasni. Mint, amikor megindulnak a hajtók az őszi vadászaton. A vad megfeszül, fülel, vár. Aztán kitör…
Elképesztő volt olvasni az azóta sem igazolt vádakat, hogy az Egyetemen ideológiai szempontú oktatás zajlik, majd, ugyanabból a szájból, ugyanezzel a lendülettel egy kifejezetten ideológiai programot meghirdetni,. Gyalázkodni, aztán megsértődni, mint áldozat. Kifejteni, hogy a munkánk hányféle értelemben értéktelen, majd negédesen biztosítani, hogy minden marad a régiben, csak egy kicsit kiegészül…miféle becsülete van a kimondott szónak az ilyen ember számára?
Személyesen is felkavaró volt átélnem, ahogy a munkám, amit sok lelkesedéssel végeztem és a tanítványaim teljesítményei, amire méltán lehetnek büszkék, néhány odavetett szóval lenullázódik. És különösen felkavaró volt, hogy a saját hazámban bárki veszi a bátorságot, hogy majd ő megmondja, vajon elég nemzeti vagyok vagy sem. Miféle tempó az ilyen?
Szívettépő volt látni az Egyetem vezetésének újabb és újabb kísérleteit a fenntartóval való valódi egyeztetésre. A temérdek munkát, amit beleöltek abba, hogy minden feltétele megmaradhasson a párbeszédnek. Látni, ahogy újra és újra felmossák velük a padlót – és ők, háttérbe szorítva minden normális emberi reakciót, tűrtek, hogy esélyt adjanak annak, hogy ez a nagy múltú intézmény, ahol a nyílt, sokszínű és szabad műhelymunkának a záloga az a demokratikus szerkezet, az az alulról építkező döntésmechanizmus, megmaradjon. Ja, és közben olvasni a sajtóban, hogy az Egyetem vezetősége nem hajlandó tárgyalni…
Hálás vagyok nekik és tisztelem őket, amiért végigcsinálták ezt a lehetetlen feladatot legjobb lelkiismeretük szerint, higgadtan és tárgyszerűen, vállalva azt is, hogy forróbb fejű tagjai a közösségünknek maflának nézzék őket.
És, ugyanilyen szívettépő volt látni a diákokat vitázni, gondolkodni, munkacsoportokba szerveződni, abban a hitben, hogy a szavuk számít, hogy a gondolataikra kíváncsi az Egyetem fenntartója, abban a hitben, hogy azért az a fenntartó számára is világos, hogy ez az egyetem miattuk és értük létezik. Hálás vagyok nekik és tisztelem őket ezekért az erőfeszítésekért. Mindannyian a lényeget védik, védték.
Diákok érkeznek és távoznak, tanárok jönnek és mennek, kicserélődhet mindenki, a lényeg mégsem változik, mert átadódhat egy hagyomány, egy éthosz, és, tulajdonképpen újra és újra, más és más formában, személyekkel ismét megszülethet, mert a döntési mechanizmusok ezt lehetővé teszik. Ennek őre az egyetemi autonómia.
Ez kapott sebet augusztus 27 én, amikor egy előre aláírt dokumentumot nyomtak az Egyetemet képviselő személy kezébe. Tessék, mától így működtök. Majd a sajtóban megjelent, hogy az Egyetem vezetése nem volt hajlandó egyeztetni. Megküldték előre ezeket a dokumentumokat nekik? Nem. Megismerhették, felkészülhettek belőle? Nem. Az új kuratórium által szignált dokumentum elkészítői figyelembe vették – a fenntartó által kért – az Egyetem vezetőségének több hónapos munkával elkészített ajánlásait? Nem. Még egyszer: egy előre aláírt dokumentum volt náluk. Mégis, őszintén, ez miféle ideája az egyeztetésnek? Számomra valahogy nem annak tűnik.
Kedves diákjaim, nem tehettem mást. Másnap felmondtam. A közös munkát folytatjuk, a diplomafilmeiteket természetesen végigkísérem, ugyanúgy, mintha még mindig itt tanítanék.
Vannak olyan helyek , ahol a szabad munkálkodás elvétele – bár mindig megsínyli az eredmény – nem jár tragikus következményekkel. A mi esetünkben ezzel a lényeg sérül. Akkor is, ha nem szól bele senki abba, mit és hogyan tanítunk és tanulunk. Elég, ha tudjuk, hogy bármikor megteheti.
Talán még mindig nem késő. Talán mégis van annyi becsület a kuratórium tagjaiban, hogy nem akarják, hogy a nevükhöz tapadjon egy ilyen értékes hagyomány megtörése. Talán nekik sem mindegy, hogy a szavuknak milyen hitele van. Talán nem mindegy, hogy hogyan fognak rájuk emlékezni. Ha az egyetemi autonómia feltételei csorbítatlanul teljesülnek, boldogan és azonnal visszatérnék.
Enyedi Ildikó
  Ernelláék Kálmánéknál – színház és mozi a B32 Galériában

További híreink

Megosztom